Sziasztok!
Az a probléma, hogy levagyok tiltva a gépről, így nem tudtam átnézni a fejezetet, csak telefonról. Bocsi, hogy csak ma tudtam hozni, de remélem tetszik :) két részben kerül fel a fejezet, mert túl hosszú, de addig is, jó szórakozást!
Xoxo
Szmiszi
Az egész hétvégét Finnel és Teddyvel töltöttem. Mivel szombatonként Finn szinte egész nap alszik, hogy kipihenje magát, ezért nekem kellett elvinnem Teddyt a játszótérre, majd fagyizni. Aztán délután cseréltünk, Finn foglalkozott az öcsénkkel, én pedig elhúztam a kórházba dolgozni.
Amikor először felajánlottam, tizennégy éves voltam. Finn rögtön ellenkezni kezdett, azt mondta, el tud tartani minket, de addig erősködtem, amíg végül beleegyezett. Úgyhogy Jelentkeztem Mrs McCallnál, aki örömmel fogadott - leginkább azért szerettem a nőt, mert attól függetlenül, hogy nem beszéltem a fiával, még mindig ugyanolyan kedves volt. Az elején még csak egyszerű dolgokat kaptam feladatnak, majd lassan bevont bonyolultabb cuccokba is, és végül megkaptam a saját betegemet is - innen tudtam, mi történt A Hale családdal.
A betegem neve Peter Hale volt. A fél teste meg volt égetve, és a férfi maga kómában volt. Minden Szombaton és vasárnapon én törődtem vele, a hét hátralévő részében valami másik nővér volt, aki valamiért folyamatosan maga elé meredt, és figyelmen kívül fagyott engem.
- Helló, Peter - köszöntem, és ledobtam magam az egyik székre. Sóhajtottam egyet, és megdörzsöltem a szemem. - El sem tudod hinni, mennyire fárasztó hetem volt.
Peter nem mozdult. Egy ideig csöndben ültem, magam elé meredve. Szinte biztos vagyok benne, hogy Peter hall engem - szerintem a kómában lévők hallják a külvilágot. Ezért szoktam beszélni hozzá.
- Tudod, találkoztam egy Halevel - kezdtem el bizonytalanul. - A neve Derek Hale.
A férfi nem reagált. Nem tudtam, hogy ő is vérfarkas volt-e, vagy fogalma sem volt az egészről.
- Szerintem Derek egy picit hasonló hozzám - kezdtem, - mivel mindkettőnk elvesztette valamijét a tűzben. Én a szüleimet, ő pedig az egész családját, kivéve téged. Persze, neki sokkal nehezebb. Olyan mogorva, és folyton rámmered. Régen is ilyen volt? - kérdeztem csak úgy. - Mindegy. Van egy olyan érzésem, hogy még sokat fogok találkozni vele.
A munkaidőm hátralévő részében megetettem és megitattam Petert, majd még meséltem neki. Általában olvastam, vagy énekelgettem - egyedül Peternek, és Teddynek szoktam énekelni. Mindig is elrejtettem a hangom, mert túlságosan emlékeztetett anyára. De azt akartam, hogy Teddynek legyen legalább egy halvány fogalma, milyen is volt anya. Peter meg... Peter hat éve kómában volt, kellett neki valami más, nem? Valami, amit nem sokat hall.
A vasárnapot leginkább alvással töltöttem, mivel iszonyúan fáradt voltam. Aztán, délután négykor felkeltem, és rákerestem a vérfarkasokra - megpróbáltam minél több információt megjegyezni, hogy hogyan tudnék segíteni Scottnak. Nem tudom miért, de még miután majdnem megöltek minket a vadászok, még mindig nem akartam sikítva elmenekülni, és az életem végéig figyelmen kívül hagyni az új, természetfölötti világot. Á, ahhoz túl kíváncsi vagyok.
Hétfő reggel hullafáradtan ébredtem. Felkaptam magamra a fekete farmerem, és az óriási kék pulcsim, ami még a bátyámé volt. Gyorsan elvittem Teddyt az oviba, ahol Sarah már várt ránk, majd kicsit késve, de elértem a sulimhoz is.
Az egész napot élőzombiként töltöttem. Pár óra kiesett, és azt hiszem végig aludtam a Kémiát, és Mr Harris ezért még plusz házit is sózott rám, de azért a fél óra pihenésért megérte.
Aztán suli után összefutottam Lydiával, aki szinte azonnal berángatott a mosdóba.
- Úgy nézel ki, mint akin átment a teherautó - fintorgott, miközben kezelésbe vette az arcom sminkkel. - És még hátra is tolatott.
- Kegyetlen vagy - nyögtem ki álmosan. Az eperszőke hajú lány megforgatta a szemét, de halványan elmosolyodott.
Egy ideig csendben csinálta a sminkemet, és felkötötte a hajam, majd a szemembe nézett.
- Jó volt spanyolországban? - kérdezte, de tudtam, hogy másra gondolt.
- Ne aggódj, hozzászoktam. Tudom, hogy nehéz elhinni, de nem volt annyira nehéz. Teddyért pedig bármit - mosolyodtam el halványan.Lydia sóhajtott.
- Igazi harcos vagy, ugye tudod? - kérdezte elgondolkozva. Értetlenül összeráncoltam a szemöldököm. - Mindig mosolyt varázsolsz az arcodra, miközben az életed...
- Lydia - szóltam figyelmeztetően. - Ne aggódj értem. Minden oké, túl sok mindent látsz a dolgokba.
- Persze - szólt Lydia szórakozottan, és elvégezte az utolsó simításokat. - Kész vagyunk.
- Köszi, Lydia - vigyorodtam el. Elindultam az ajtó felé, de még egy pillanatra visszafordultam. - Tudod, örülök, hogy te vagy Jackson barátnője. Csak nem értem, miért nem mutatod meg mindenkinek az igazi énedet - Lydia megvonta a vállát.
- Ugyanazért, amiért te sem mutatod meg a te igazi énedet senkinek - még nekem se. Nem akarom, hogy bárki is ártson nekem.
Egyedül ültem az udvaron, nézve a Lacrosse gyakorlást. Jackson egy pillanatra rám nézett, és kacsintott, én pedig nevetve intettem neki, aztán észrevettem Scottot és Stilest, és mosolyogva biccentettem. A két fiú ugyanúgy visszabiccentett, de úgy látszott, valamiért nagyon stresszeltek. Jackson követte a tekintetemet, majd összehúzta a szemét, és számonkérően rámbámult, mire megvontam a vállam - de tudtam, hogy egy nagy beszélgetés vár rám a gyakorlás után.
Az óra elkezdődött, én pedig unottan néztem, ahogyan a fiúk többé kevésbé bénán dobálták a labdát. Aztán hirtelen Jackson fellökte Scottot, mire ijedten felpattantam, és elindultam feléjük, de Jackson felnézett, és figyelmeztetően rámmeredt. Bosszúsan kifújtam a levegőt, és sértődötten oldalra néztem - ahol észrevettem valakit.
- Derek? - kérdeztem elkerekedett szemekkel. A férfi rámmeredt, de nem reagált. Értetlenül néztem rá, és próbáltam megfejteni, miért is kémkedik Scott után, mivel csak is őmiatta lehet itt, amikor kiáltásokat hallottam, és visszapillantottam a pályára.
- Jackson! - kiáltottam fel, és azonnal a pályára rohantam. Szinte azonnal letérdeltem a fiú mellé, és megnéztem a vállát. A fiú felnyögve megszorította a vállát.
- Scott fellökte! - hallottam valakit, mire feszülten felnéztem. Finstock edző letérdelt mellém, és arrébb lökött.
- Menj innen! - kiáltott rám, miközben kezelésbe vette a fiút.
- Dehogy megyek! - szóltam vissza, és lenéztem Jacksonra, aki a vállát szorongatta.
- Azt mondtam tűnj innen, kölyök - morgott rám. Jackson összeszorította a száját, de bólintott. Mérgesen felpattantam, és rávettem magam, hogy elsétáljak. Még épp észrevettem, ahogy Scott és Stiles bemennek az öltözőbe - és Scott láthatólag küzd önmagával.
A pánik emészteni kezdett engem. Ha most Scott átváltozik, akkor megöli Stilest. Mi van, ha még utána sem változik vissza? Mi van, ha megtudom menteni Stilest? Rohanni kezdtem feléjük, de valaki megragadta a karom.
- Mit csinálsz?! - kiáltott rám Derek, erősen tartva engem.
- Segítenem kell! - morogtam, miközben megpróbáltam kiszabadulni a karjai közül.
- Igen? És hogyan segítesz nekik? Elé veted magad, és reménykedsz, hogy magához tér? - kérdezte Derek gúnyosan, mire mégresen felkiáltottam.
- Igen! Elégedett vagy? Scott akár meg is ölheti Stilest! Engedj már el! - rángattam a kezét, majd hirtelen ötlettel belé haraptam. Derek döbbenten elhúzta a kezét, én pedig szabad utat kaptam az öltöző felé.
Besprinteltem a szobába, és körülnéztem, de nem láttam semmit. Továbbrohantam a szekrények felé, ahol hangokat hallottam. Befordultam a sarkon,és még éppen eltudtam ugrani Scott és Stiles elől.
- Scott! - sikítottam. A fiú felém fordult, és sárgán villogó szemekkel pillantott rám. Rémülten hátráltam, de mögöttem már csak fal volt. A fiú villámgyorsan a nyakamhoz kapott, majd fojtogatni kezdett. Hallottam Stiles kétségbeesett kiáltásait, és Scott morgását, ahogyan ledobott a földre. Hangosan nekicsapódtam a padlónak.
- Stiles - köhögtem. - A tűzoltó...készülék... - köhögtem. A fiú maga mögé nézett, majd gyorsan megragadta a vörös palackot. Scott felém kapott, de abban a pillanatban fehér gáz lepett el minket.
Köhögve összerogytam. Nehezen kaptam levegőt, és a nyakam iszonyúan fájt.
Nagy nehezen Stiles felé másztam, aki gyorsan felsegített, és kirohant velem az ajtón. A fal mellé lapultunk, és zihálva vártunk - lehunyt szemmel megérintettem a nyakam.
- Stiles.
Felkaptuk a fejünket Scott hangjára. Stiles benézett az öltözőbe, és megkönnyebbülten felsóhajtott.
- Mi történt? - Stiles szinte azonnal berohant Scott mellé, de én egy picit hezitáltam. Nem voltam biztos benne, hogy biztonságos volt-e bemenni.
- Megpróbáltál megölni - szólt Stiles, már lassabban lélegezve. - Mindkettőnket.
- Minkettőtöket? - kérdezte Scott. Szinte láttam magam előtt, ahogyan Stiles megfordult.
- Igen. Brannie, gyere ki, Scott nem fog bántani.
Lassan besétáltam a szobába, de képtelen voltam Scott szemébe nézni. Megálltam Stiles mögött, nem akarva közelebb menni.
- Brannie? - Scott hangja keserű volt. Felnéztem, és láttam, ahogy a fiú an nyakamat nézi. - Azt én tettem?
Oldalra pillantottam, ahol egy tükör volt, és észrevettem, hogy a nyakamon jól látható volt a vörös kézlenyomat.
- Igen - nyeltem egyet. - De ne aggódj, nem fáj annyira - mondtam gyorsan az arcát látva, bár a még kissé rekedt hangom elárulta magát.
- Megmondtam múltkor - dobta le magát Stiles Scott elé. - Ez a düh. Felmegy a pulzusod. Ez a kiváltó.
- De ez lacrosse - fordult Scott kétségbeesetten Stiles felé. - Ez egy elég erőszakos játék, ha nem tudnád.
- Tudjuk Scott. Épp ez a probléma - szóltam közbe.
- Erőszakosabb lesz, ha megölsz valakit a pályán - értett velem egyet Stiles. - Nem játszhatsz szombaton, ki kell szállnod.
- De az első vonalban vagyok - rázta meg a fejét Scott reménytelenül.
- Már nem - sóhajtottunk Stilessal.
Megpróbáltam elrejteni a kéznyomokat a nyakamon a hajammal. Miután Scott megtudta, mi történt, folyamatosan bocsánatot kért, nekem pedig folyamatosan ismételnem kellett, hogy minden rendben, nem hibáztatom. De tudom, hogy Scott észrevette, hogy minden hirtelen mozdulatára összerezzenek, és akárhányszor hangosabban beszélt a kelleténél, behúztam a nyakam.
- Scott - kezdtem halkan, amikor elkezdtünk sétálni. A fiú tolta a biciklijét, csak hogy velem egy tempóban haladhasson.
- Igen? - kérdezte maga elé meredve.
- Esetleg... Nem tudnék átmenni hozzád? Ha nem akarod, nem kell, csak... A bátyám és az öcsém nincsen otthon, és... - halkultam el. Scott meglepetten rámpillantott.
- Öhm, persze, hogyne. Mint a régi szép időkben... - mosolyodott el halványan. Felnevettem.
- Tudod, sajnálom, hogy ennyire eltávolodtunk - jegyeztem meg.
- Én is - bólintott Scott. Egy ideig csöndben voltunk, majd Scott újra rámnézett. - Esetleg újrakezdhetnénk... Ha egyszer majd elmondod, hogy mi volt az az ok, amiért nem beszéltél velem - mondta elgondolkozva.
- Jézusom, ez úgy hangzott, mintha járnánk - nevettem fel, mire Scott elvörösödött, de velem nevetett. - De neked ott van Allison, én pedig mindig is szingli leszek - mosolyogtam. Scott hirtelen elkomorodott. - Mi a baj?
- Emlékszel a vadászokra? - kérdezte halkan. Értetlenül bólintottam. - Allison apja volt az egyik.
Döbbenten eltátottam a szám.
- Oh - motyogtam halkan. - Szívás.
- Szívás? - kérdezte Scott hitetlenkedve. - Ennyit mondasz? Szívás?
- Nézd, én szinte biztos vagyok benne, hogy Allisonnak semmi köze sincsen az egészhez. És őszintén, ha jó a hallásod, akkor szívdobogást is hallasz, nem? Teszteld le őt valamilyen módon - de szerintem fogalma sincs az egész természetfeletti dologról. A másik dolog pedig, próbáld meg elkerülni az apját.
- De mi van, ha ő felismert? - kérdezte Scott kétségbeesetten.
- Alig lehetett látni a sötétben - hidd el, te meg Derek talán jobban láttatok, de én még ember vagyok, ahogyan Mr Argent is. Ami azt jelenti, hogy legalább 80%, hogy nem ismert fel.
- De mi van, ha... - kezdte a fiú újra, mire felemeltem a kezem.
- Ne "mi van ha" - ozzál nekem, nagyfiú. Vagy van, vagy nincs, nem tudod már megváltoztatni. Ha van, van, ha nincs, nincs. Ha nincs, ne gondold azt, hogy van. De ha van, akkor ne hidd azt, hogy nincs - mondtam nagy bölcsen. Scott bambán meredt rám, mire felsóhajtottam. - Ez azt jelenti, ne aggódj, mert az aggódás nem előzi meg azt, ami megtörtént, csak elveszi a boldogságot.
Scott még mindig rámmeredt, és már újra beszélni kezdtem volna, amikor Scott hirtelen megölelt. Megfagytam, de egy pillanat után visszaöleltem.
- Köszi, tényleg - mondta Scott halkan.
- Bármikor - suttogtam vissza.
Pár perc után elengedtük egymást, és a maradék utat Scott házáig csöndben tettük meg. Scott háza nem változott sokat, sőt, ami azt illeti, minden ugyanolyan maradt. Nem volt sok időm körülnézni, mert Scott szinte azonnal felment a lépcsőn, és bement a szobájába, ahol arcal lefele ledobta magát az ágyára. Én gyorsan leültem a székre, és megdörzsöltem a szemem - Scottal szinte egyszerre ásítottunk.
- Szia - köszönt Mrs McCall Scottnak, aztán észrevett engem is. - Brannie! Micsoda meglepetés - mosolyodott el hitetlenkedve. - Jó újra látni Scottal együtt.
- Várj - szólalt meg Scott felemelve a fejét. - Hogy érted, hogy velem együtt? Láttad nélkülem is?
- Brannie minden szombaton, és néha hétközben is besegít a kórházban - mondta Mrs McCall kicsit értetlenkedve. - Azt hittem tudod, hogy...
- Mrs McCall - szóltam közbe figyelmeztetően. - Nem tudja. Igazából semmit sem tud.
- Oh - szólalt meg a nő egy kis csönd után. - Most már mindent értek.
Scott összeráncolta a szemöldökét, de túl fáradt volt, hogy rákérdezzen, így inkább leejtette a fejét a párnára.
- Megint sokáig dolgoztam, de a szombatom szabad, a meccsedre.
- Ó, anya, nem kell! - nyögte Scott fájdalmasan.
- De igen, kiveszem! Egy műszak nem tesz tönkre - mosolyodott el. - Teljesen.
Mrs McCall közelebb hajolt Scotthoz.
- Hé, mi a baj a szemeddel? - kérdezte. mire megfagytam, Scott medig ijedten felkapta a szemét. - Mint aki napok óta nem aludt. Neked is, Brannie... - mondta elgondolkozva. Scott és én észrevehetően megkönnyebbültünk.
- Ó, öhm, semmi. Csak... a stressz - mondta Scott bizonytalanul. Ez végül is igaz volt.
- Csak stressz? Semmi más? - kérdezte Mrs McCall gyanakodva.
- A házi.
- Ugye... nem szedsz drogot? - kérdezte a nő hirtelen. Köhögést tettettem, hogy elrejtsem a kuncogásomat.
- Most?
- Hogy most? - kérdezte Scott anyukája hitetlenül. - Hogy érted azt, hogy most? Drogoztál már?
- És te? - kérdezte Scott felhúzott szemöldökkel. Most már nem bírtam elrejteni a nevetésem. Mrs McCall eltátotta a száját, majd pár perccel később hátrébb lépett.
- Na, aludj! - mondta inkább a válasz helyett, és kiment a szobából, mire szó szerint kitört belőlem a röhögés. Scott visszaejtette a fejét az ágyára, figyelmen kívül hagyva a jó kedvemet.
Pár órával később Stiles videóhívást indított, és rögtön egy játékpisztoly hegyével találtuk szembe magunkat Scottal.
- Hé, helló Brannie, mit keresel Scottnál? - köszönt a fiú vigyorogva.
- Finn és Teddy nem voltak otthon - vontam vállat. Ledobtam magam az ágyra, így Stiles még éppen, hogy csak látott.
- Mit találtál? - kérdezte Scott a szemét dörzsölgetve.
- Nem túl jót. Jacksonnak kiugrott a válla - mondta Stiles egy nagyot sóhajtva.
- Mi? Ugye jól van? Semmi komoly, igaz? - ugrottam fel azonnal, és belemásztam a kamerába.
- Miért? - kérdezte Stiles fintorogva.
- Talán azért, mert ő a legjobb barátom, idióta! Minden oké vele? - kérdeztem mégegyszer. Scott megfogta a csípőm, és a kis méretem miatt könnyen elemelt a gép elől, hiába kapálóztam.
- Miattam? - kérdezte szomorúan.
- Mert ő egy idióta - vágta rá bosszúsan Stiles. Bármennyire is akartam, nem szóltam, mivel tudtam, hogy igazuk van.
- De fog játszani?
- Rád számítanak szombaton - vonta meg a vállát a fiú. Scott lehunyta a szemét, és gondterhelten sóhajtott egyet.
Hallottam valamit. Összehúzott szemöldökkel felálltam Scott mellől, és megfordultam. Az ijedségtől megugrottam.
- Mi az? - kérdezte Scott Stilesra meredve, amíg én megfagyva bámultam a sötét alakra. Hallottam, ahogyan Stiles ír valamit.
- Úgy tűnik...mi? - kérdezte Scott értetlenül.
- Scott... - szóltam halkan, de a fiú leintett.
- Ne már... a francba! - szitkolózott halkan. Hirtelen megtorpant, és hallottam, ahogyan hitetlenül olvassa a szöveget. - Mi?
A következő pillanatban Derek előrelendült, és megragadta Scott pulcsiját, majd a falhoz nyomta. Szinte azonnal mellettük termettem, és megragadtam Derek karját.
- Engedd el! - sziszegtem halkan. Derek figyelmen kívül hagyott.
- Láttalak a pályán - kezdte a férfi.
- Mi-miről beszélsz? - kérdezte Scott pánikolva.
- Elkezdtél átváltozni előttük! Ha rájönnek, mi vagy, engem is felfedeznek, mindenkit! - szorította meg Scottot. - Akkor nem csak a vadászok üldöznek, hanem mindenki! - suttogta mérgesen Derek.
- Ha nem engeded el, sikítok - figyelmeztettem. - Mrs McCall a földszinten van.
Derek egy pillanatra rám nézett, majd vissza Scottra.
- De nem láttak semmit! - mondta Scott zihálva. - Esküszöm...
- És nem is fognak. Mert ha a pályára lépsz a szombati meccsen - morogta a férfi. - Én magam öllek meg.
Ezennel Derek elengedte Scottot, és rám pillantott - a szeme lesiklott a nyakamra, és kiengedett egy morgást.
- És te - mutatott rám, mire egyet hátraléptem. - Távol kéne magad tartanod a magunfajtáktól.
A következő pillanatban eltűnt, hátrahagyva maga után egy rémült Scottot, és engem. Aki még jobban össze volt zavarodva, mint eddig.
- Itthon vagyok! - kiáltottam, bezárva magam mögött az ajtót. Lábdobogást hallottam, majd megpillantottam Teddyt a lépcsőfodulóban, amint éppen felém szalad Lunával a sarkában.
- Hali drágám - emeltem fel nevetve, és megöleltem. Luna boldogan ugrándozott körülöttünk, majd felfigyelt valamire, és eltűnt a nappaliban. Az öcsém beletúrta a fejét a vállamba.
- Hol voltál? - kérdezte nagy szemekkel.
- Az egyik barátomnál. De most egész este a tiéd vagyok, mit szólsz hozzá? - borzoltam meg a haját.
- Jó! Velem aludsz? - kérdezte vidáman.
- Igen, pocak - bólintottam mosolyogva.
- Brannie, bejönnél egy percre a konyhába? - kérdezte Finn valahonnan. A hangja egy picit kétségbeesett volt, ezért gyorsan letettem Teddyt, és a konyhába siettem. A látványtól teljesen ledöbbentem, majd hisztérikusan nevetni kezdtem.
- Hé, inkább segíts - morogta a bátyám, megpróbálva leporolni magáról a lisztet, ami az egész testét befedte. Ami azt illeti, az egész konyhát.
- Mi...mit akartál csinálni? - kérdeztem a röhögéstől fulladozva. Finn a füle hegyéig elvörösödött.
- Csak sütni akartam az új szomszédnak - motyogta halkan.
- Új szomszéd van? Csak nem egy lány? - kacsintottam, mire Finn inkább elfodrult.
- Csak kedves akartam lenni - mondta zavartan. Még mindig nevetve mellé léptem, és kivettem a kezéből a tálakat.
- Először is, mit akarsz készíteni? - kérdeztem vigyorogva, miközben eltakarítottam.
- Csokis Muffinra gondoltam - mondta a bátyám bizonytalanul. Rápillantottam az órára, ami fél kilencet mutatott.
- Ilyen későn? - kérdeztem összeráncolt szemekkel. Finn nyelt egyet, én pedig elkerekedett szemekkel kezdtem ugrándozni. - Ugye nem mondod, hogy amióta haza értél, ezt csinálod? Ugye nem? Vagy de? Teddy - fordultam az öcsémhez, aki az ajtóban álldogált. - Mióta van a bátyád a konyhában?
- Nem tudom, egyszer kivitte a kukát, majd visszajött, és azóta nem láttam.
Lassan elvigyorodtam, és az idősebbik testvérem felé fordultam, akinek szinte láttam a szemében a rémületet.
- Brannie...
- Mi a neve? Hány éves? Mikor költözött ide? Szép? Hogy hívják? Mikor találkoztok újra? - kérdeztem hadarva, és majdnem belemásztam az arcába, olyan közel mentem.
- A neve Willow, oké? És... igen, szép - vágott félbe Finn, és arrébb tolt. - Most pedig vagy segíts elkészíteni a muffinokat, vagy hagyj békén - morogta.
Bizonytalanul Teddyre pillantottam, majd az órára.
- Na jó, pocak, itt maradthatsz velünk, amíg sütünk, jó? De csak mert megígértem, hogy veled alszok - sóhajtottam, mire Teddy izgatottan a levegőbe öklözött.
Pár perccel később Teddy elhalászta tőlem a telefonom, és benyomott valamilyen zenét, én pedig felkötöttem a hajam, és felvettem a kötényt. Az öcsém folyamatosan adta az utasításokat, hogy mit mivel kell összekeverni, vagy hány dekát kell belerakni.
- Finn, szinte biztos vagyok benne, hogy a csokis muffinhoz nem kell... chili. Miért vetted ki a chilit? - kérdeztem értetlenül. - Még jó, hogy itt vagyunk neked, Bátyó. Nélkülünk sosem szereznéd meg azt a lányt.
- Ha ha - tettetett nevetést gúnyosan Finn, és átpasszolta nekem a tálat, így most már én kevertem a masszát.
- Most pedig rakjátok be kétszáz percre a sütőbe! - kiáltott fel Teddy, mire mindketten kérdőn fordultunk felé. Finn gyorsan mellé lépett, majd elolvasta a receptkönyvet, és felnevetett.
- Úgy érted, húsz perc, ugye Teddy? - kérdezte mosolyogva, és megborzolta Teddy haját. Elröhögtem magam, majd gyorsan kiraktam a masszát a tizenkét muffinformába, és betoltuk a sütőbe.
- Teddy, most jön a kedvenc részed - kacsintottam, és elővettem a marcipángyurmát. Finn kétségbeesett arcot vágot, mire legyintettem. - Ne aggódj, csak a sajátunkra rakunk, nem akarunk leégetni a barátnőd előtt - gúnyolódtam.
- Nem a barátnőm.
- Még - ezúttal Teddy szólalt meg, és nevetve összepacsíztunk. A bátyám csak megforgatta a szemét, majd ledobta magát Teddy mellé, én pedig eléjük helyeztem a marcipánt.
Az alatt a húsz perc alatt Teddy összedobott egy autót és egy macit, Finn pedig kisebb színes golyókat készített, amit majd ráhelyezhet a muffinok tetejére. Én pedig - irónia - egy farkast alkottam meg sárga szemekkel. Finn kivette a sütőből a sütiket, mi pedig izgatottan helyeztük rá az alkotásainkat.
- Finn, azt hiszem jobb lesz, ha csak holnap adjuk oda Willownak eme remek szerzeményeinket - ásítottam, és az órára pillantottam. - Már ilyen késő van? Gyere Teddy, neked már rég ágyban kéne lenned! - kiáltottam fel. - Futás felfelé, öltözz át a pizsamádba, mindjárt megyek utánad, rendben? - pusziltam meg az öcsém homlokát, aki álmosan bólintott, és felszaladt a lépcsőn. Fáradtan megfordultam, és elkezdtem feltakarítani.
- Köszi - mosolyodott el halványan Finn elmosogatva.
- Szívesen, jó móka volt - nevettem fel halványan. Egy ideig csöndben pakoltunk, majd Finn hirtelen megszólalt.
- Minden rendben? - értetlenül ránéztem.
- Persze, miért ne lenne? -kérdeztem.
- Fáradtnak tűnsz. Ugye nincs semmi baj? - mondta aggódva. - Ne hajsd túl magad...
- Ne aggódj értem - legyintettem. - Inkább te hajszolod túl magad.
- Nem kell dolgoznod Szombatonként, és ha akarod, dupla műszakot vállalok... - mondta tovább figyelmen kívül hagyva azt, amit mondtam.
- Finn! - szóltam egy picit hangosabban, mire abbahagyta a hadarást. - Semmi bajom, csak a házik, meg minden, oké? És nem fogom abbahagyni a munkám, mert egyrészt szeretem, másrészt pedig neked is kell szabadidő, jó? - mondtam lassan és tagoltan. Finn, mikor látta, hogy nem tűrök ellentmondást, feladva bólintott egyet.
- Menj fel Teddyhez. Már biztos hiányol - mondta végül, és egy csókot nyomott a homlokomra. Bólintottam, és felmentem a lépcsőn, be Teddy szobájába, ahol a kisfiú már félálomban feküdt. Lefeküdtem mellé, és már éppen becsuktam volna a szemem, amikor Teddy megszólalt.
- Énekelsz még egy dalt? - mormogta a párnába. Felkuncogtam.
- Persze.
Összerezzentem az ébresztőórám hangjára. Amint észhez tértem, gyorsan lekapcsoltam, nehogy Teddy felkeljen rá, de az öcsém még így is mocorogni kezdett.
- Shh, aludj még - suttogtam. Teddyt általában egy fél órával később szoktam felkelteni, hagyom, hogy addig aludhasson, ameddig lehet. Átmentem a saját szobámba, amiben óriási volt a rumli - leginkább a vérfarkasokról szóló jegyzeteimtől. Unottan átmásztam rajtuk, és átöltöztem - csak akkor jöttem rá, hogy elfelejtettem átvenni a pizsamámat.
Felvettem az ujjatlan My Chemical Romance pólómat a fekete rövidgatyámmal, majd a lábamra húztam a fekete tornacipőmet, és egy kontyba fogtam a barna hajam. A szememet kihúztam feketével, és felhúztam az ujjamra a kedvenc gyűrűmet - amin én és az öcsém voltunk - majd leindultam a lépcsőn, hogy készítsek reggelit.
Pár perccel később felkeltettem Teddyt, majd miután ő is kész lett, végre kiléptünk a házból a hátizsákommal a hátamon. Már éppen elindultunk volna az egyik utcán, amikor észrevettem, hogy a mellettünk lévő háznál egy gyönyörű szőke lány, talán 22 éves, pakolja a dobozokat.
- Helló, új szomszéd! - kiáltottam vidáman, elindulva felé. Teddy vígan ugrándozva jött mellettem. A lány lágyan mosolyogva elnézett rám, és intett egyet.
- Szia...szomszéd? - kérdezte a végén kissé zavartan.
- Igen. Hallottam, hogy most költöztél ide, igaz? Brannie vagyok - nyújtottam kezet. A lány kicsit értetlenül összeráncolta a szemöldökét, de megrázta a karom.
- Willow - mondta kedvesen. - Azt hiszem találkoztam a... valakiddel, Finn, igaz? - kérdezte érdeklődve, de értettem a célzást.
- Igen, ő a bátyám, ő itt pedig - kaptam fel nevetve Teddyt, - az öcsém, Teddy.
- Ó, szóval Az egész család itt él? - mosolyodott el, mire egy picit elkomorodtam. - Rossz téma? Bocsánat... - visszakozott azonnal, mire halkan felnevettem.
- Ne aggódj. Csak mi hárman élünk itt, a szüleink meghaltak... - itt megköszörültem a torkom. - Meghaltak hat éve. Finn a gondozónk.
- Ó... - Willow láthatóan zavarban volt. - Sajnálom.
- Semmi baj, már megszoktuk - legyintettem lazán. - És, te miért költöztél ide? - kérdeztem érdeklődve. Willow arca elsötétült.
- Összevesztem a szüleimmel, de a ti problémátokhoz képest ez gyerekesnek tűnik - pirult el. - Csak tudod, ők engem mindenképpen valami bizniszembernek akartak, és nem engedték, hogy azt csináljam, amit akarok...
- Mit szeretsz csinálni? - kérdeztem kedvesen. Willow hálásan felpillantott, jelezve, hogy örül, amiért elterelem a témát.
- Író vagyok. Most még leginkább csak az újságokban írok cikkeket, de dolgozok egy saját regényen is - jelentette ki büszkén.
- Ez király! - mondtam vidáman. - Ha szeretnéd, egyszer szívesen elolvasom. De most mennem kell, még a végén elkések a suliból... - pillantottam a karórámra.
- Hány éves vagy? - kérdezte Willow egy kicsit meglepetten.
- Tizenhat. Miért? - döntöttem oldalra a fejem.
- Idősebbnek tűnsz, olyan tizennyolc-tizenkilencnek. De lehet, hogy csak a magabiztosságod az - mondta mosolyogva, mire akaratlanul is végignéztem magamon.
- Lehet - vontam meg végül a vállam. - Na mindegy, továbi jó pakolást. Esetleg néha átjöhetnél hozzánk, hogy jobban megismerjük egymást. Szia! - intettem, és letettem Teddyt.- Futás, pocak, versenyezzünk, ki ér előbb az oviba!
Pénteken szinte egész nap a füzetembe rajzolgattam. Fizikán Danny mellett ültem, aki nagyban magyarázott nekem a kémiaházijáról, vagyis próbálta elmagyarázni nekem, de miután észrevette, hogy csak úgy bólogatok (úgy tesztelte, hogy megkérdezte, szerelmes vagyok-e a saját bátyámba - én meg persze nem figyelve bólintottam), úgy döntött, inkább tippeket ad, hogyan tegyem még realisztikusabbá a rajzfilmfiguráimat.
A szünetekben Lydiával voltam, aki megállás nélkül beszélt a legújabb divatról, így pár perc után el is menekültem, hogy felhívjam Jacksont.
- Tegnap nem hívtál - szólt bele a telefonba a fiú köszönés nélkül.
- Tudom, és sajnálom - mondtam kissé fáradtan. - Viszont tudok vinni neked suli után csokis muffint amit Teddyékkel készítettünk.
- Kösz nem - vágta rá, mire csak megvontam a vállam.
- Hogy van a vállad? - kérdeztem, mire a vonal túloldalán Jackson sóhajtott egyet.
- Jól, bár még nem döntötték el, hogy játszatok-e szombaton.
- Ha játszol - kezdtem, - vigyázz magadra, oké? Nem akarom, hogy bajod essen.
- Nem lesz semmi baj - mondta Jackson magabiztosan.
- Rendben, Jack, viszont most mennem kell, jó? Szia - köszöntem el. Az utolsó dolog, amit hallottam tőle, az az volt, hogy "ne hívj Jacknek".
Matekon viszont Stellával voltam, aki egy eléggé visszahúzódó lány volt - kék haj, piercingek, és fekete dzseki. Nem is tudom, hogy lettünk barátok - de Stella mindig is kedves volt hozzám. A maga módján. Ami azt jelentette, hogy adott rágót az óra közepén, és normálisan beszélt hozzám. Cserébe engedtem, hogy lemásolja a matek jegyzeteimet és néha a házijaimat. Azt terveztem erre az évre, hogy megpróbálok közelebb kerülni hozzá, hogy esetleg tényleg az igazi barátommá váljon.
A csöngetés után kiugrándoztam a teremből, elköszönve a tanáromtól, aki érdekes módon egyedül hozzám volt kedves, és Stiles és Scott felé indultam, akik valamiről nagyon beszéltek.
- Apám egy vérengző állatot keres, miközben a szemét, aki megölte a lányt, vígan éli a világát - mondta bosszúsan Stiles, mire értetlenül felkaptam a fejem.
- Nem mondthatod el az apádnak az igazat Derekről - rázta meg a fejét Scott, mire elkerekedett a szemem.
- Ti ugye nem gondoljátok komolyan, hogy szerintetek Derek a gyilkos? - szóltam közbe, mire Stiles felém fordult, és hevesen magyarázni kezdett.
- Gyilkosság történt, a következő napon feltűnt a városban, ami valószínüleg a pokol neki. Vérfarkas, Brannie, ő egy vérfarkas! - suttogta nekem mérgesen.
- Scott is egy vérfarkas, Stiles - jelentettem ki nyugodtan. - Semmi bizonyítékotok nincsen arról, hogy ő ölte meg a lányt. Ha nem emlékszel, a csajt félbevágták, ami eléggé emberinek tűnik nem igaz?
- Brannie, Scott más eset. Derek... kezdte Stiles, de félbevágtam.
- Scott majdnem megfolytott! Szerinted van jogod Dereket hibáztatni?
- Ő változtatta át!
- Honnan tudod?
- Ki más itt még vérfarkas?
- Lehet, hogy van valaki más - kiáltottam fel mérgesen. - Csak ti annyira hamar le akarjátok zárni az ügyet, hogy az értelmesebb utat választjátok. Mindig van egy megoldás, amire nem gondolnál - hadartam. Stiles feszülten megvonta a vállát.
- Egyáltalán miért segítesz nekünk? hat év után miért kezdtél el beszélni hozzánk? MIt akarsz igazából? - kérdezte haragosan, mire hátrébb léptem egyet, és az arcomon egy pillanatra átszaladt a megbántottság, hogy aztán újra felhúzzam a nyugost maszkom.
- Segíteni, idióta. Még azok után is, amikor ti cserben hagytatok - mondtam remegő hanggal, és sarkon fordultam.
- Brannie... Brannie várj már! - szólt utánam Stiles, és a hangjában hallottam, hogy megbánta, amit mondtam.
- Felejsd el, Stiles, ne aggódj - fordultam vissza egy pillanatra, és magamra erőltettem egy mosolyt. - Értesíts, ha tudtok valamit.
Nyeltem egyet, majd elfutottam.
Mrs McCall felhívott, hogy ma nem tud bejönni Peter Hale nővére, ezért be kéne ugranom, úgyhogy szóltam Lydiának, hogy majd ott találkozunk. A lány szerintem oda se figyelt, csak a sminkjét csinálva bólintott, de az is lehet, hogy csak azért csinálta azt a mozdulatot, hogy könnyebben fesse ki a szemét. Lydiánál nem lehet tudni.
Finnt is felhívtam, aki alig alig egyezett bele, de eltereltem a figyelmét azzal, hogy még át kell vinnie egy pár csokis muffint az új szomszédnak. Egy pár idegesítő kommentem után letette, így végre el tudtam indulni a kórházba gond nélkül. A táskámat is magammal vittem, majd a portán ledobtam a pult alá, és a portásnő pedig megismerve odadobta nekem a fehér köpenyemet. Mosolyogva megköszöntem, és egy nagy sóhajjal beléptem Peter szobályába.
- Szia Peter! - köszöntem fáradtan, és ledobtam magam az egyik székre. - Hoztam volna neked egy csokis muffint, de... egyrészt nem álltam meg otthon, másrészt pedig nem hiszem, hogy... érted.
Lehunytam a szemem.
- Néha azt kívánom, bárcsak ébren lennél, és adnál valamilyen tanácsot, vagy mit tudom én. Valószínüleg egy hülye tininek fogsz majd gondolni, amikor végre megmozdulsz, aki akaratlanul is rádsózza az élete kisebb gondjait, de nem tehetek róla, imádok hozzád beszélni.
- Tudod, Jackson, az egyik barátomnak kiment a válla Scott miatt. Ő volt az, aki hat éve a barátom volt, emlékszel?
És csak szövegeltem és szövegeltem, miközben leellenőriztem Peter állapotát, majd elköszöntem tőle, és átmentem egy másik osztályra, ahol ténylegesen is beszéltem valakihez.
Valamikor később egy nagyot ásítva kiléptem, hogy vegyek egy kis szünetet, és észrevettem Lydiát - és meglepetésemre Stilest is. Lydia a fülesébe beszélt, ezért úgy döntöttem, Stiles társaságát választom, és amúgy is beszélni akartam vele.
- Helló Stiles - dobtam le magam mellé. A fiú felkapta a fejét az újság mögül, ami éppenséggel a menstruációról szólt. - Miért is olvasol erről? - böktem a füzet felé, miközben beleittam a kávémba. Stiles, miután észrevette, mi van a kezében, undorodva eldobta magától.
- Szia, Brannie. Figyelj, amit még a suliban mondtam... - kezdte, de legyintettem.
- Ne aggódj, megértelek. De én tényleg csak segíteni akarok, és lehet, hogy Derek az egyetlen út ehhez - mondtam a bögrémre meredve. Stiles úgy nézett ki, mint aki mondani akart volna valamit, de aztán lebeszélte magát róla.
-Hogy hogy itt vagy? - kérdezte végül.
- Itt dolgozom - vontam meg a vállam.
- Dolgozol? - kérdezte döbbenten a fiú.
- Igen Stiles, tudod az emberek arra is képesek - vigyorodtam el gúnyosan. Stiles vágott egy fintort.
- De miért dolgozol itt? - nézett rám elgondolkozva. Vettem egy mély levegőt.
- Stiles - kezdtem. - Emlékszel arra, amikor azt mondtam, hogy van egy ok, amiért nem beszélek hozzád? - kérdeztem. A fiú érdeklődve bólintott. - Azt akarom, hogy rájöjj magadtól. Téged ismerve hamar megérted.
- Rendben - köszörülte meg a torkát Stiles.
- Láttad te a szüleimet azóta, amióta elváltunk? - kérdeztem halkan. Stiles összeráncolta a szemöldökét, de láttam, ahogyan forognak a kerekei. - Van egy öcsém, Stiles, pontosan hat éves. De hol vannak a szülei? - mosolyodtam el keserűen. Szinte láttam magam előtt, ahogyan Stilesnak bekattan, de még mielőtt hozzám szólhatott volna, felpattantam, és Lydia felé siettem, aki már Jacksonal volt.
- Jackson! - kiáltottam vidáman, és felé szaladtam. A fiú halványan mosolyogva megfordult, én pedig mosolyogva megöleltem, majdnem elesve.
- Hé, hé, minden oké? - kérdezte elkapva engem, nem figyelve a vállára.
- Persze, ne aggódj - álltam fel, és azonnal megnéztem a vállát. - Vigyázz rá, oké? A meccs után megparancsolom neked, hogy pihentesd.
- Brannie, ezt egyszer már megbeszéltük - mordult fel a fiú, de leintettem.
- Semmi "Brannie", az van, amit mondtam, nagyfiú - nevettem fel halványan. Lydia velem nevetett.
- Lydia, esetleg egyszer majd megnézhetnénk egy filmet, mit szólsz hozzá? - kérdeztem felé fordulva, miközben észrevettem, hogy a bögrémet Stilesnál hagytam.
- Rendben, ugye a Notebookot nézzük? - kérdezte. - Persze, hogy a Notebookon nézzük - döntötte el helyettem, mire elnevettem magam.
- Rendben, Lydia - vontam meg a vállam. - Most viszont mennem kell, vár a munkám - kopogtattam meg az órámat, és nyomtam egy puszit Lydia arcára, majd megöleltem Jacksont még egyszer utoljára.
Bólintottak, és elindultak, én pedig megfordultam, hogy visszamenjek Stileshoz, aki viszont éppen, hogy Scottal sietett ki az ajtón. Gondoltam, hogy utánuk megyek, de a munkám tényleg visszahívott, és nem akartam, hogy kirúgjanak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése