1. fejezet

- Jackson, ígérem, hogy holnap már megyek suliba, oké? - mondtam unottan a telefonba. Kifújtam a levegőt, és megpróbáltam fél kézzel felvenni a tornacipőmet.
- Ki mondta, hogy kellesz? - szólt vissza Jackson, és szinte láttam, ahogyan megforgatja a szemét.
- Mert, Jackson, én mindenkinek kellek. Erre nem jöttél még rá? - piszkálódtam nevetve, aminek meg is lett az eredménye, ugyanis egy nagy puffanással a földön landoltam. Luna, az óriás shnauczer kutyám szinte azonnal rám ugrott, és boldogan szétnyálazta az arcom.
- Brannie, mit csinálsz? - hallottam Jackson értetlen hangját.
- Elestem, és most Luna ugrál rajtam - nyögtem ki szenvedve. Hallottam, ahogy a fiú bosszúsan sóhajt a vonal túloldalán.
- Öt perce érkeztél haza, és már a kutyáddal mész sétálni?
- Egész nyáron nem láttam! - vágtam rá.
- Engem sem.
- Hát a kutyával nem is tudok telefonálni... - forgattam meg a szemem. Lelöktem magamról Lunát, és felálltam, majd nagy nehezen felvettem a bőrdzsekimet.
- Esküszöm nem tudom, miért vagy a barátom - sóhajtott Jackson. Halványan elmosolyodtam.
- És, milyen volt az első nap?
- Hát, amíg te a repülőn élvezted a szabadnapod - kezdte a fiú -, addig egy új csaj jött a suliba.
- Tényleg? Mi a neve? Hány éves? Hogy néz ki? - kezdtem el kérdezgetni izgatottan.
- Allison Argent, fogalmam sincs, és barna haja van - sorolta unottan. Aztán hirtelen megváltozott a hangja. - A hülye McCall pedig tuti valamilyen drogot szed.
- Scott? - megtorpantam az ajtó előtt. - Scott McCall?
- Igen - mondta Jackson dühösen. - Más volt most a pályán.
- Úgy érted, jobb mint te? - kérdeztem kíváncsian.
- Nálam senki sem jobb. Mázlija volt, ez minden.
- Persze Jack - bólintottam, és kinyitottam az ajtót. Luna sprintelni kezdett az ajtó felé, és magával húzta a pórázt is, ami azt jelentette, hogy nekem is futnom kellett. Azt hiszem lenyomtam egy elég ronda káromkodást, de Jackson figyelmen kívül hagyott.
- Ne hívj Jacknek - morgolódott.
- Figyelj, Jack - lihegtem. - Nekem mennem kell - azaz futnom - szóval most leteszem, oké? Mondd meg Lydiának, hogy üdvözlöm.
- Szia, Brannie - sóhajtott a fiú.
- Szia, Jackson.
Miután a fiú kinyomta a telefont, becsúztattam a zsebembe, és gyorsabb tempóra kapcsoltam. Még szerencse, hogy Spanyolországban is futottam minden reggel, mert Luna a lehető leggyorsabban rohant.
- Luna, nyugi már, elengedlek, rendben? - kérdeztem levegő után kapkodva. Erre persze rögtön megállt, és farkcsóválva várta, amíg lekapcsoltam a pórázt a nyakörvéről. Aztán berontott az erdőbe, én pedig nevetve futottam utána.
Hiányzott az erdő, és Beacon Hills. Két hónap Spanyolország maga volt az álom, de még mindig ez volt az otthonom. Finn és Teddy leléptek, szóval nekem kellett elvinnem Lunát - amiért még lecseszem a fiúkat, mivel úgy beszéltük meg, hogy Finn kezdi.
Luna eltűnt a láthatáron, de nem aggódtam annyira - egy tíz perc után mindig visszajött hozzám, de a séták elején jobban szeret előre menni. A futásból lelassultam sétára, és elgondolkozva néztem a fák között megcsillanó napfényre.
 Hirtelen hangokat hallottam.
- Ha igen, remélem itt hagyta az inhalátorom. Nyolcvan dolcsi - mondta valaki. Akárhol felismertem volna ezt a hangot - Scott McCall.
Lehunytam a szemem. Miért ezekkel kell összefutnom? Fogadjunk, hogy Stiles is ott van. Kinéztem a fatörzs mögül - Stiles és Scott tényleg ott állt. Ami viszont meglepett, hogy egy pár évvel idősebb ember meredt rájuk.
Valószínüleg Stilesék nem vették észre őt, amiért a fejemben tarkón vágtam őket. A férfi hirtelen rám pillantott - én pedig elkerekedett szemekkel néztem vissza a szürkészöld szemébe. Szinte azonnal visszahúzódtam a fa mögé, bár értelmetlen volt - tudom, hogy észrevett.
Hallottam, ahogyan Stiles vállon üti Scottot, majd lépéseket.
- Mit kerestek itt? - kérdezte az idegen hang ellenségesen. - Ez magán terület.
- Bocs, haver, nem tudtuk - válaszolt rögtön Stiles szorongva. Akaratlanul is megforgattam a szemem.
- Igen, csak keresünk valamit, de... - halkult el Scott a végére.
- Az inhalátorukat keresik - léptem ki a fa mögül. - Esetleg nem láttad? - húztam össze a szemem az idegenre nézve. A férfi csak bámult rám, és a pókerarca nem változott. Hirtelen elővett valamit a zsebéből, és meg sem törtve a szemkontaktust, Scott felé hajjította.
Bólintottam, és a fiúk felé pillantottam.
- Kösz - mondtam elmosolyodva, és elkezdtem visszafele sétálni. A férfi egy pillanatra még a két fiúra nézett, majd megfordult, és elsétált.
- Brannie! Hé Brannie! - hallottam Stiles hangját. Megfordultam, és a két fiúra pillantottam.
- Igen? - erőltettem egy mosolyt az arcomra.
- Mit keresel itt? - kérdezte Scott.
- Elvittem a kutyámat sétálni.
- És hol a kutyád? - nézett körül Stiles. - Ne értsd félre, de kutya nélkül elég nehéz... tudod... Kutyát sétáltatni - vakarta meg a fejét. Visszanyeltem a csípőse megjegyzésemet, és megfordultam, majd fütyültem egyet. Abban a pillanatban Luna előrontott a bokorból, és rám ugrott. Nevetve hátraestem.
- Itt van - nyögtem ki mosolyogva.
A két fiú csak bámult rám. Éreztem, hogy a szituáció kezd kellemetlen lenni, úgyhogy ráraktam Lunára a pórázt, és felálltam.
- Akkor megyek... - mondtam rájuk nézve. A szívem felgyorsult az emlékek hatására, amiket együtt töltöttünk, és mégis, olyan könnyen szétszakadtunk. Most már csak két, illetve három ismeretlen ismerősök voltunk.
- Oké - bólintott Stiles zavartan. Scott csak a földet nézte.
- Sziasztok - köszöntem el sietve, és futni kezdtem.

Egyedül ültem a szobám padlóján. Mindig ezt csináltam, ha gondolkozni akartam, valamiért sosem ültem fel az ágyamra, vagy a székemre.
Bár nem akartam bevallani, hiányzott Scott és Stiles. Stilest már a születésétől fogva ismertem, és Scottal is az oviban ismerkedtünk meg. Hárman legjobb barátok lettünk, amíg... Amíg tönkre nem ment az életem. Persze, most már minden sokkal jobb, de akkor azt hiszem összetörtem.
Hónapokig nem beszéltem senkivel. Még a legjobb barátaimmal sem, akiknek fogalmuk sem volt róla mi történt. Aztán egy nap megállítottak a folyosón, és számon kértek, miért nem beszélek hozzájuk. Ez aztán egy óriási veszekedéshez vezetett, és sírva hagytam el a helyszínt.
Azóta nem sírtam.
Ezek után nem beszéltünk egymással, de mindig emlékeztetnem kellett magamat, hogy nem az ő hibájuk, nem tudtak arról, mi történt. Így megpróbáltam nem az ellenségük lenni, hanem csak egy osztálytárs. Lassan megszoktuk az új helyzetet, és most már szinte senki sem emlékszik, hogy a két fiúval voltunk legjobb barátok.
A bejárati ajtó kinyitódott, lábdobogást hallottam, majd hirtelen berontottak a szobámba, és valaki rám ugrott. Hátraestem a földön, és egy pillanatra kiszorult belőlem a levegő.
- Brannie!!! - kiáltotta Teddy visongva. A háttérben nevetés hallatszott.
- Finn, ments meg! - nyögtem túldramatizálva, de nem bírtam visszafolytani a vigyoromat.
- Nem, Teddy nem szállt le rólam, amíg haza nem értünk,  most a te dolgod vele foglalkozni - kacsintott a bátyám.
- Brannie, Brannie, Brannie, készítesz nekem kakaót? - ugrált rajtam az öcsém.
- Igen, ha leszállsz rólam - nyögtem kínlódva. Teddy azonnal leugrott rólam, és a konyha felé szaladt. Vidáman utána kiáltottam. - Vedd elő a poharakat!
Finn megcsóválta a fejét, és sóhajtott.
- Hiányzott Beacon Hills - csóválta meg a fejét.
- Nekem is - mosolyodtam el. - Imádom Spanyolországot, de azóta az eset óta - itt nyeltem egyet, - nem igazán érzem azt a varázslatát, ami egykor volt - mondtam halkan. Finn bólintott, és megölelt.
- De Teddy imádja azt a helyet - sóhajtott. - Folyamatosan a szomszédoknál lógott, hogy a szüleinkről szerezzen még több infót - hallottam, ahogyan kuncogott. - Le sem tagadhatná, hogy Wilson.
Belefúrtam a fejem a vállába. Spanyolország mindig is a kedvenc helyem volt, de amikor 10 éves voltam, életem legrosszabb dolga történt.
Igen, pontosan ugyanazon a napon született meg Teddy. Pontosan ugyanazon a napon, amikor...
- Jöttök már?! - kiáltotta Teddy. Elengedtem Finnt, és egy mély levegőt vettem.
- Csak nem félsz, hogy nem kapsz? - vigyorodtam el. Finn halkan felnevetett, és végül elindultunk a konyhába.

Miután eldobtam Teddyt az oviba, a suli felé vettem az irányt. Finn már régen elment dolgozni, ő reggel ötkor már dolgozik, csak hogy aztán el tudja hozni Teddyt az oviból este. Néha lepasszolja a fiút Sarahhoz, Teddy legjobb barátjához, de tudom, hogy Finn iszonyúan sokat dolgozik értünk. Próbálja betölteni anyu és apu szerepét is, de Teddy szemében leginkább mi vagyunk a szülei.
A folyosón befordultam balra, ahol észrevettem Jacksont. Szinte nekifutásból a hátára ugrottam, és visítva megöleltem.
- Jackson! - szorítottam meg vigyorogva. A fiú majdnem előreesett, de még éppen időben tartott meg.
- Szállj le rólam - morogta. Lebiggyesztettem az ajkam.
- Csak akkor, ha kapok egy "Szia Brannie, jó hogy itt vagy"-ot - mondtam felszegett állal. Észrevettem, hogy Jacksonnal szemben még ott állt Lydia, és egy ismeretlen barna hajú lány.
- Szia Brannie, jó hogy itt vagy - sziszegte Jackson, majd elengedte a lábaimat, amitől a földön landoltam. Egy páran elkezdtek nevetni körülöttünk. Mit sem törődve velük felpattantam és leporoltam magam.
- Szia Lydia - öleltem meg az eperszőke hajú lányt. Lydia megforgatta a szemét, de visszaölelt. - És szia... - néztem az ismeretlen lányra, aki megszeppenten, de mosolyogva álldogált Lydia mellett.
- Allison. Allison Argent - nyújtott kezet. Elmosolyodtam, és megráztam a kezét.
- Nos, Allison, Én Brannie Wilson vagyok - mutatkoztam be.
- Brannie? - húzta össze a szemét értetlenül.
- Becenév - kacsintottam. - Nem szeretem az igazi nevemet használni.
- Igazság szerint Jacksonon kívül senki sem tudja, mi az igazi neve - közölte Lydia.
- De, még az a két idióta, akik a barátaid voltak - mondta Jackson felém fordulva. Megvontam a vállam, és Allisonra pillantottam.
- Most költöztél ide, igaz? Hogy tetszik a hely? - kérdeztem kedvesen.
- Eddig nem olyan rossz. Mindig költözünk, szóval nem tudom biztosan megállapítani, milyen a többihez képest, de eddig nagyon tetszik - mesélte.
- Oh, hát remélem itt tovább maradsz, ugyanis ha megszokod, imádni fogod ezt a helyet - böktem oldalba játékosan. - Nekem viszont mennem kell, mert Mr Harris még rám akarja sózni a tegnapi jegyzeteket - horkantottam. Jackson kárörvendően kinevetett.
- Valamiért a kémiatanár utálja Branniet - mondta Allisonnak. - Pedig ő a legjobb az osztályban.
- Ne túlozz - forgattam meg a szemem. - Lydia a legjobb - néztem a lányra, aki felvonta a szemöldökét. - Oké, oké, befogom, na sziasztok! - intettem és elfutottam, még mielőtt egy bizonyos eperszőke hajú lány leharapja a fejem.

Suli után Lydia rávett, hogy megnézzem a Lacrosse válogatást, így Allison mellett az udvarra sétáltam. Hirtelen Allison integetett valakinek, én pedig észrevettem, hogy Scott is visszainteget.
- Miért integetsz Scott McCallnak? - kérdeztem értetlenül. Allison elpirult.
- Pénteken vele megyek a bulira - mondta halkan. Elkerekedett a szemem.
- Király! - kiáltottam, mire egy páran felénk fordultak. Behúztam a nyakam. - Úgy értem király, Scott jó fej, ne aggódj, szerintem aranyosan lennétek együtt - köszörültem meg a torkom. Allison arca felragyogott.
- Tényleg? - tűrt egy hajtincset a füle mögé.
- Igen. Bár nem ismerem már annyira - gondolkoztam el.
- Már? - ráncolta össze a szemöldökét a lány.
- Hosszú sztori - sóhajtottam.
Tovább sétáltunk.
A lacrosse játékosok elkezdték a játékot. Én teljes erővel drukkoltam Jacksonnek, és Dannynek, meg persze egy picit Scottnak is. Ám amikor Jackson ledöntötte Scottot, én is, és Allison is felhörültünk.
- Ezt csinálhatják? - kérdezte a lány tőlem.
- Igen, bár nem szokták. Jackson csak egyszerűen ilyen - motyogtam.
Jackson és Scott a labdához álltak. Sípszóra Scott elhalászta Jackson elől a labdát, én pedig elkerekedett szemekkel néztem, ahogyan kikerülte az összes embert, és egy szaltó után bedobta a labdát. Miután észbekaptam, ujjongani kezdtem, de értetlenül pillantottam Stilesra, aki pont ugyanakkor nézett rám.
"Ez mi volt?" tátogtam összeráncolt szemöldökkel.
"Nem tudom" tátogta vissza értetlenül. Megvontam a vállam, de tudtam, hogy ez nem normális, még akkor is, ha egész nyáron gyakorolt. Ennyire nem lehet jó. Mintha... természetfölötti lenne.
Hirtelen mindenki őrjöngeni kezdett - Allison büszkén nézte a fiút, ahogyan az boldogan elvigyorodott. Bejutott a kezdőcsapatba.
- Bocsi, ne haragudj, de beszélni akarok valakivel - mondtam Allisonnak rámosolyogva. Ő csak bólintott, ezért gyorsan elindultam a padokhoz, ahol Stiles gondterhelten ült.
- Stiles! - kiáltottam. - Stiles!
A fiú megfordult, és elkerekedett szemekkel nézte, ahogyan levágtam magam mellé.
- Brannie? Mit csinálsz itt?
- Mi a franc van Scottal? - kérdeztem vissza.
- Én kérdeztem először - vágta rá a fiú.
- Nem egyértelmű? Meg akarom tudni, mi a franc van Scottal - forgattam meg a szemem.
Stiles nem válaszolt, csak csöndben meredt a földre. Nyeltem egyet.
- Nézd, tudom, hogy nem vagyunk barátok, meg minden, de aggódok érte - mondtam halkan.
- Akkor miért hagytál ott minket? - suttogta halkan a fiú.
- Ha adtatok volna még egy kis időt...
- Két hónap! Két hónapig nem szóltál hozzánk - fordult felém hirtelen. A szemében égni kezdett a düh
- És azt nem vetted észre, hogy máshoz sem? - emeltem fel én is a hangom. - Mindennek oka van, Stiles, ezt neked kéne tudnod a legjobban!
A fiú csak rámmeredt. Vettem egy mély levegőt, és elfordultam.
- Tudod mit? Csak felejsd el. Mindegy. De figyelj Scottra - álltam fel, de a fiú megragadta a kezem.
- Mi az ok? - kérdezte komolyan. Magamra erőltettem egy mosolyt, és megráztam a fejem.
- Nem mindegy? - pislantottam ki egy könnyet. Stiles elengedett, de nem törte meg a szemkontaktust. Végül, mikor látta, hogy nem mondok mást, sóhajtott.
- Azt hiszem van egy ötletem, de eléggé őrült. Gyere a házamhoz ma délután. A cím... - kezdte, de félbevágtam.
- Tudom, hogy hol laksz. Még mindig a legjobb barátom voltál, oké? Nem felejtettem el - forgattam meg a szemem, és kifújtam a levegőt. - Akkor később - mondtam kissé szorongva.
- Akkor később - bólintott Stiles. 

Beléptem a jól ismert házba. Szinte semmit sem változott - a képek ugyanott voltak, a kanapé ugyanott volt elhelyezve, sőt, még a falak is ugyanolyan színűek voltak. Stiles azonban nem adott ídőt a nosztalgiára, hanem azonnal felzavart engem a szobájába, ami viszont sokat változott. Az autókat felváltották a képregények és a könyvek, na meg persze a sok Star Wars DVD-k. A fal kék színű volt, és persze - mivel ez egy fiú szoba - a ruhák össze vissza voltak dobálva.
- Figyelj rám, Brannie - rángatott oda az egyik székhez Stiles, és leültetett. - Scott és én, az utolsó nyári napon északa kimentünk az erdőbe, mert találtak egy félbevágott holttestet, és én pedig meg akartam találni. Apa elkapott, Scott egyedül maradt, elvileg elvesztette az inhalátorát, és megtalálta a másik felét a testnek, majd megharapta egy farkas - hadarta a fiú.
- Hé lassíts le. Egy farkas? - kérdeztem értetlenül.
- Igen - bólintott Stiles. Tényleg egy farkas volt, a hullán találtak farkasszőrt.
- Stiles, ugye nem azt mondod... - kezdtem el halkan.
- A rákövetkező napra hihetetlen lesz Lacrosseból, ki tudja szagolni az olyan dolgokat, amiket nem kéne, és hall olyan dolgokat, amiket nem kéne. Szerintem ez nem véletlen - túrt bele a hajába idegesen. Lehunytam a szemem, és vettem egy mély levegőt.
- Ugye nem viccelődsz velem? - kérdeztem.
- Mi? Nem, persze, hogy nem - mondta Stiles egy kicsit összevissza.
- Akkor nézzünk utána - pattantam fel, és a laptopjához léptem.
- Hiszel nekem? - nézett rám Stiles tágra nyílt szemekkel.
- Hogy Scott egy...vérfakras? Nagyon nehéz elhinni, de most egyenlőre nincsen más magyarázatunk - vontam meg a vállam. Stiles rámmeredt. - Most mi van?
- Csak most egy picit olyan, mint régen - közölte, majd halványan elpirult. - Akkor is mindig elhitted amit mondtam.
- Mindig jó okokat mondtál, Stiles - mosolyodtam el, aztán elkomorodtam.

A következő estét kutatással töltöttük. Hazatelefonáltam Finnek, hogy ma az egyik barátomnál alszok - nem közöltem vele, hogy Stiles az, mivel nem nagyon kedveli őt és Scottot.
 Szinte minden lehetséges dologra rákerestünk, és azt hiszem egyszer kétszer el is szunyókáltam, mert legközelebb egy kopogásra kaptam fel a fejem.
Stiles összerezzent, és azonnal lehajtotta a gépét. Megdörzsöltem a szemem, és felé fordultam.
- Scott az - suttogta, mire elkerekedett a szemem.
- Te közölni akarod vele?! - suttogtam vissza hangosan. - És szerinted elhiszi?
- Nincs más választásunk, ma van a telihold, és randija van a bulira. Ha tényleg vérfarkas, akkor elég nagy bajok lesznek. Úgy értem, tényleg, óriási, nagyon nagy, elképzelhetetlenül... - kezdte, de leintettem.
Stiles egy pillanatra bosszúsan rámpillantott, majd az ajtóhoz lépett, és behívta Scottot.
- Brannie? - kérdezte Scott meglepve.
- Helló, Scott - haraptam bele az alsó ajkamba, de azért elmosolyodtam.
- Mit keresel itt? - kérdezte egy kicsit keményen.
- Segíteni akarok - fontam kereszbe a karom. Scott már válaszolt volna, amikor Stiles megragadta a kezét, és magával húzta. 
- Egész éjjel könyveket, weboldalakat bújtam, zsong a fejem - hadarta, és leült a székére.
- Mennyi Adderalt vettél be? - mosolyodott el Scott.
- Sokat, nem számít. Figyelj...
- A hulla miatt? Megtalálták a gyilkost?
- Nem, még nyomoznak - legyintett Stiles. Lassan az ajtó felé araszoltam, és inkább kimentem a szobából. Tudom, hogy Scottnak nem fog tetszeni, amit Stiles mond, ezért inkább kint akartam várakozni. Ha én ott vagyok, az tuti biztos nem fog segíteni a helyzeten.
Leültem Stiles ajtaja mellé, és vártam. Hallottam, hogy Scott és Stiles hangosabban kezd el beszélni, és amikor valaki felborította a széket, azonnal benyitottam.
- Scott! - kiáltottam, mikor megláttam, hogy a fiú a falhoz nyomja Stilest. A fiú nehezen lélegzett, és egy pillanatra tényleg azt hittem, hogy bántani fogja a legjobb barátját. De a hangomra felkapta a fejét, és felém fordult.
- Brannie, menj ki innen - morogta. Úgy nézett ki, mintha nem is ő lenne.
- Scott, te megőrültél? - közelebb léptem, mire megragadta a nyakam, és engem is a falhoz nyomott. Felsikítottam.
Úgy látszik, a magas hangtól Scott magához tért. A légzése lelassult, és felnézett ránk. A kezét azonnal leszedte a nyakamról, én pedig remegve nyeltem egyet.
- Sajnálom - nézett Stilesra zavartan. A tekintete a nyakamra vándorolt, ahol az előbb volt a keze. - Készülnöm kell a partira - rázta meg a fejét. Lehajtott fejjel a táskája után nyúlt, ami az ágyon volt, és elindult az ajtó felé. Még mielőtt kiment, ránk nézett. - Bocsánat.
Miután kiment, csöndben álltunk ott a falnál. Semelyikőtünk nem akart mozdulni Stilessal. A kezem akaratlanul is a nyakamra vándorolt, és hitetlenül érintettem meg a bőrömet. Nem hiszem el, hogy Scott tényleg ezt csinálta.
Stiles mérgesen beleharapott az alsó ajkába, és odament az íróasztalához, hogy felállítsa a széket, én pedig felkaptam a cuccom, és az ajtó felé mentem.
- Brannie - szólt utánam Stiles. Valami volt a hangjában, ami arra késztetett, hogy megforduljak. Stiles intett, hogy menjek oda mellé.
- Mi az? - kérdeztem értetlenül. Odaálltam mellé, és a szám elé kaptam a kezem.
A szék hátulján egy karomnyom volt.

Stiles azt mondta, elvisz a partira. Pár órával később leparkolt a házunk előtt, én pedig beugrottam a Jeepjébe, és rámosolyogtam.
- Helló, Stiles - köszöntem.
- Szia Brannie - köszönt vissza. - Csinos vagy - tette hozzá. Egy fekete rövidnadrágot viseltem egy bő kötött pulcsival, az arcomra pedig a szokásosnál kicsit több sminket raktam fel.
- Köszi - néztem ki az ablakon.
Csöndben utaztunk. Nem volt kínos, de kellemes sem, inkább olyan érzés volt, mintha muszály lenne beszélnünk.
- Brannie - kezdte végül Stiles. - Miért segítesz Scottnak?
- Neked is segítek, nem csak neki - forgattam meg a szemem mosolyogva. - És Scott még mindig egy jó ember. Nekem jelentett valamit az a tíz év barátság, és kíváncsi is vagyok - vontam meg a vállam.
- Szerinted van esélye, hogy olyan legyen, mint régen? Hogy megint barátok legyünk? - kérdezte a fiú halkan. Kimeredtem az ablakon.
- Nem tudom. Nem akarom, hogy csak azért legyünk újra barátok, mert... mert sajnáltok - nyögtem ki.
- Miért sajnálnánk? - nézett rám egy pillanatra Stiles, aztán a fejéhez kapott. - Ez összefügg az okkal, amiért nem beszéltél velünk, igaz? - jött rá. Bólintottam. - Mi az az ok, Brannie? Miért nem mondod el nekünk?
- Mert nem akarom. Utálok beszélni róla, és kész - jelentettem ki. - Itt is vagyunk, tarsd szemmel Scottot - szálltam ki a Jeepből, és sietősen sétálni kezdtem a ház felé.
- Brannie, várj... - hallottam, de berohantam a tömegbe, így Stiles mondatának a második felét már nem hallottam.
Elsiettem a konyhába, és rögtön elővettem magamnak egy üveg kólát. Odaköszöntem egy pár embernek, sőt, Dannyvel még táncoltam is, de aztán észrevettem valakit.
Derek Hale. Ő volt az az ember, akitől elkértem az inhalátort. Stiles azt mondta, hogy őt is kikérdezik a gyilkossággal kapcsolatban, de mást nem tudtam róla.
Közelebbe mentem hozzá.
- Mit keresel itt? - kérdeztem rá sem nézve. A férfi nem reagált. - Jó, pontosabban kérdezem. Miért szaglászol Scott után?
Derek vett egy mély levegőt. - Gondoskodom róla, hogy ne legyen semmi baj.
Megfagytam. Szinte éreztem, ahogyan Derek egy pillanatra elmosolyodik a döbbenetemet látva. Ő is egy vérfarkas!
 A férfi elindult a tűz felé, mire megtorpantam, és nyeltem egyet. Derek megfordult, és egy pillanatra értetlenül nézett rám.
- Félek a tűztől - vontam meg a vállam. - De te odamehetsz, legfeljebb majd hangosabban fogok beszélni.
Derek rámmeredt.
- Most mi van? - kérdeztem. Magamra erőltettem egy mosolyt. - Szóval, kedves Derek Hale, hogyan tervezed megoldani, hogy ne legyen baja senkinek? - fontam keresztbe a karom.
- Ezt miért kéne elmondanom neked? - morogta ellenségesen. - Még csak nem is vagy a barátja Scottnak.
- Attól még aggódhatok érte - vágtam rá. - Egykor barátok voltunk.
- Igen? És mi történt? - lépett közelebb. - Min vesztetek össze? - az ajkán megjelent egy gúnyos mosoly. - Mi az az "ok", amiért nem beszéltek egymással? - döntötte oldalra a fejét. Gyanítom, hogy kihallgatott minket Stilessal, és ez idegessé tett.
- Mi közöd hozzá?
- Mi történt? - kérdezte erőszakosabban.
- Felégett a családom, ez történt! - vágtam a képébe mérgesen. - A szüleim bennégtek egy házban, és az öcsémet ki kellett operálni anyám holttestéből! Most boldog vagy? - fújtattam. - Ezért félek a tűztől.
Derek csak rámmeredt. Mérgesen megfordultam, és visszaindultam a parti felé, amikor megragadta a karom. Megdermedtem.
- Tudom milyen érzés - közölte. Megfordított. - Tudom milyen érzés, amikor a családodat élve elégetik.
A szemébe bámultam. Az agyam őrült sebességel kattogott, míg végre eszembe nem jutott - Derek Hale! A ház hat éve elégett itt a közelben. Pont mint nekünk, csak Spanyolországban.
- Sajnálom - mondtam. - Bocsánat, hogy ezt így a képedbe dobtam. Egyáltalán miért mondtam el? - beszéltem magamhoz.
- Ez az, amiért nem beszélsz hozzájuk? - kérdezte Derek, figyelmen kívül hagyva a szövegelésem. - Ez az az ok?
- Nem beszéltem senkihez két hónapig. Ők számonkérték rajtam, majd egy óriásit veszekedtünk, és többet már nem akartam közölni velük, mi történt - vontam meg a vállam. - De nem hibáztatom őket, tényleg egy szar barát voltam.
Derek értetlenül megrázta a fejét, és elengedett.
- Nem értelek - jelentette ki, majd megfordult, és elsétált. Döbbenten bámultam utána. Megráztam a fejem, és úgy döntöttem, hogy rám fér még egy üveg kóla.

Egy fél órával később észrevettem, ahogyan Allison Scott után szalad. Szinte azonnal utánuk mentem, és még épp láttam, ahogyan Scott elhajtott, és Allison értetlenül bámul utána.
- Allison! - kiáltottam, mire felém fordult.
- Itt hagyott - mondta egy kicsit megbántottan.
- Biztos vagyok benne, hogy nem érezte jól magát. Lehet, hogy asztmarohama volt, vagy mi - léptem oda hozzá . Úgy látszott, Allison elhitte, amit mondtam, mert egy pici remény költözött a szemébe.
- Allison - hallottam egy ismerős hangot. Gyorsan megfordultam. - Brannie - mondta Derek az én nevemet is. Megfagytam. Soha nem mondtam el neki a nevemet. - Scott barátja vagyok - közölte. Az oldalamat fúrta a kíváncsiság, miért mondja ezt, mert én szinte biztos voltam benne, hogy a kémkedés nem számít barátságnak. - A nevem Derek.
Allison elé léptem, de azért elmosolyodtam. Nem akartam a frászt hozni szegény lányra.
- El tudlak titeket vinni a partiról. Scott rosszul érezte magát, és megkért engem, hogy vigyelek el titeket - Allison egy pillanatra bizonytalannak tűnt, majd bólintott.
- Rendben.
- Allison, ugye tudod, hogy nem érdemes egy idegen kocsijába ülni? - mondtam halkan.
- Ő Scott barátja - közölte Allison, mintha ez teljesen normális lenne. Mivel tudtam, hogy nem tudom lebeszélni a választásáról, én is bólintottam.
- Rendben, én is jövök.

Az út csendben telt. Allison szinte azonnal bedugta a fülhallgatóját, én pedig hátul figyeltem Dereket. Mikor végre megálltunk Allisonéknál, a lány kiszállt, és gyorsan elköszönt tőlem, én pedig előre másztam. Észrevettem, hogy Allison itt hagyta a dzsekijét.
- Ne vigyél haza - szóltam neki. Derek továbbra is az őtra meredt. - Scott házához, ha lehet.
- Nem lehet - mondta nyugodtan.
- Miért?
- Mert Scott nem ott van.
- Akkor vigyél oda, ahol Scott van.
Derek nem válaszolt, csak élesen bekanyarodott az egyik utcán, és lefékezett az erdő előtt. Kipattantam a fekete Camarojából ahogyan Derek is, és a férfi után futottam.
El kell ismernem,Derek gyorsan futott, de ez valószínüleg a farkas szupererejének köszönhető. De szerencsére jó futó vagyok, szóval elég könnyen utána tudtam futni.
Derek hirtelen megtorpant. Allison dzsekijét felakasztotta az egyik ágra, majd várt. Először nem értettem, majd rájöttem, hogy így akarja idecsalogatni Scottot. Sikerült is, mert egy pár pillanattal később Scott megjelent - és a szám elé kaptam a kezem.
A fülei megnőttek, és a szeme sárgán villogott. Arcszőrzete nőtt, és karmai voltak - eléggé ijesztően nézett ki.
- Hol van Allison? - morogta , miközben körül nézett. Bebújtam egy fa mögé.
- Biztonságban - mondta Derek. - Tőled.
Hirtelen Derek elugrott mellőlem, egyenesen Scottra. Mind a ketten legurultak a lejtőn, majd Derek a fának szorította Scottot.
- Mit tettél vele? - nézett Scott gyűlölködve Derekre.
- Csendet - morgott rá Derek. Melléjük szaladtam, és Scottra néztem, aki ugyanúgy visszabámult rám. - Már túl késő. Itt vannak.
Derek megragadta a karom, és Scottra kiáltott. - Fuss!
A férfi után futottam, bár nem tudtam pontosan, miért. Hallottam, ahogyan Scott is rohanni kezd. Derek egy pillanatra felkapott, és átugrott velem egy fán, majd újra lerakott, és futott tovább. Annyira meglepődtem, hogy még majdnem futni is elfelejtettem, de Scott ordítására magamhoz tértem.
Derek belökött egy fa mögé. Észrevettem Scottot, ahogyan a keze egy fához van szögezve egy nyíllal. Egy pár ember nyílpuskával állt egy picit messzebb.
Hirtelen valami megragadta az egyik embert, és hátrahajjította. Tudtam, hogy Derek volt az, és amíg a többi vadászféleség össze volt zavarodva, én odarohantam Scotthoz, és nem törődve az ijesztő kinézetével, kirántottam a nyilat a karjából.
Scott megint felkiáltott, de nem törődtem vele, hanem megragadtam a jó karját, és magammal húztam. Derek megjelent mögöttünk, és együtt rohanni kezdtünk.
Egy kis időnyi futás után Scott a földre rogyott. Zihálva megtámaszkodtam a lábamon, és Derek felé fordultam.
- Kik voltak ezek? - kérdezte Scott levegő után kapkodva.
- Vadászok - mondta Derek vészjóslóan. - Évszázadok óta vadásznak ránk.
- Ránk? Inkább rád! Te tetted ezt velem! - tápászkodott fel Scott.
- Tényleg annyira rossz, Scott? - lépett közelebb Derek. - Hogy élesebb a látásod, a hallásod, gyorsabb a mozgásod, mint bármelyik emberé?
- Olyat kaptál amiért a legtöbben ölni tudnának.
Scott lenézett a földre, és én pedig egy picit közelebb léptem hozzá.
- A harapás ajándék.
- Nekem nem kell! - nyögte a fiú dühösen.
- Majd fog - kezdett el lassan bólogatni Derek. - És én is kellek majd, hogy megtanuld irányítani. Szóval mi ketten, Scott, mostantól testvérek vagyunk.
Ezennel Derek megfordult, és elsétált. Scott hátrahajtotta a fejét, és lehunyta a szemét, a kezét a sebén tartva. Letérdeltem mellé.
- Miért vagy itt? - nyögte ki a fiú.
- Mivel Derek itt hagyott - mondtam bosszúsan.
- Úgy értem miért jöttél utánam? - kérdezte halkan.
- Mert még mindig a barátom vagy Scott, még ha nem is beszélünk. Nem akarom, hogy valami bajod essen.

Egész este az erdőben barangoltunk, csak nem találtunk haza. Írtam Finnek, hogy megint az egyik barátomnál alszom, nem akartam, hogy aggódjon. Scott és én viszont nem beszéltünk az este hátralévő részében.
Reggel végre kitaláltunk az útra. Egymás mellett sétáltunk, Scott lehajtott fejjel, én pedig botladozva, mivel mostmár vagy két napja nem aludtam.
Hirtelen zúgást hallottunk, majd leparkolt mellettünk egy Jeep, és Stiles hajolt ki belőle.
- Tudod mi aggaszt leginkább? - kérdezte Scott, mikor már bent ültünk a Jeepben. Én hátul lefeküdtem, Scott pedig betakaródzott.
- Ha azt mondod Allison, bemosok egyet! - akadt ki Stiles.
- Most valószínüleg utál - motyogta Scott fájdalmasan.
- Azt mondtam, rosszul voltál, és hogy valószínüleg asztmarohamod volt - ásítottam félálomban. - Magyarázd meg neki, és tuti, hogy kapsz még egy második esélyt.
Scott és Stiles hátrafordult hozzám, de én már nem néztem rájuk, inkább becsuktam a szemem. Kényelmesen beletúrtam a fejem az egyik pokrócba, és véglegesen átadtam magam az álomvilágnak.